Nem szoktam gyakran élni a szellemi züllés ezen válfajával, de néha megesik, hogy belemártom fél lábam a mocsárba, és akkor bizony eléggé lehúz...Szóval, nem akarok lelkekbe tiporni, mert elég színvonalas játéknak tartom a Honfoglalót, már amennyire színvonalas lehet egy tömegjáték; lehet belőle tanulni meg minden, és a gyakorlati érzéket is fejleszti, meg a gépelési gyorsaságot, és néha megcsillanthatom lappangó matematikai tudásom, de az utóbbi pár játékban figyelmes lettem egy jelenségre, ami régebben is létezett, de nem volt ennyire szembeötlő - szóval akkor hát mi teszi különösen élvezhetővé a játékot? Két dolog.
1.
A játékszerver nem túl nagy befogadóképessége miatt minden második játéknál előfordul az a kis gikszer, hogy a támadás közepén kinn találja magát a játékos, és mire visszajutna, már vége is a csatának (ha nem az egész játéknak). Ez mindaddig tűrhető is lenne, amíg nem jelenik meg a képernyőn a piros kis táblácska, mely szerint többször már nem lehet visszalépni, azaz érezze magát szarul az, aki kiesett. Előnye, hogy a másik két játékost nem zavarja tovább (sovány vigasz).
2.
Ami viszont érdekes, hogy milyen eszméletlenül agresszív lett a közönség honfoglaló-ügyben. Mint tudjuk, ez egy stratégiai játék, melynek során a stratégiát a vár elhelyezése, a területek megszerzése és a támadás jelenteti, elsősorban. Mindig is léteztek humanisták, akik még véletlenül sem támadtak volna rá az ellenfél várára, ami egyrészt jó, mert nem kellett parázni, másrészt rossz, mert unalmassá tette a küzdelmet.
Így tehát szép lassan mindenki ráérzett az élet-halál harc ízére, és finomnak bizonyult a győzelem, legalábbis azt mutatja a statisztikának nem nevezhető elmúlt pár játékom története, amikoris megtapasztalhattam az új stratégia szellemét. És akkor itt jön a lényeg: valahonnan nagyonis ismerősnek tűnt a forgatókönyv, talán azért, mert valahogy az egyetemen is boldogulhatunk...
Tehát a szakadások-fagyások következtében új értelmet nyert a stratégia szó: a kieső játékos helyét ugyebár robot veszi át, aki képességeinek megfelelően harcol. A másik két játékos, de legalább az egyik megragadja a kétperces lehetőséget, hogy a gyengült játékos amúgy számára megszerezhetetlen területeire rátegye a kezét. Ez sikerül is mindaddig, míg a játékos vissza nem érkezik. Onnantól helyreáll a rend. Minél több a fagyás, annál nagyobb az övön aluli ütésekkel közeledő játékos esélye a második, netán első helyre.
Emellett feltűnő a dolog, hogy amennyiben egy erősebb játékos úgymond "megkegyelmez" a másiknak, azaz ha lehetősége adódik egy utolsó csapással eltávolítani a színről és nem teszi meg, hálája jeléül a haldokló legelső alkalommal hátbatámadja. Hát igen, ezt nevezik ma stratégiának. Ezt a kis manővert többnyire megelőzi a fenn említett fagyásos történet, hogy teljes legyen a kép.
Már az egyetemen is megfigyeltem, hogyha nem döngölsz földbe valakit, akkor nem vagy király. Ez főként tanároktól kapjuk, akik mint kiskakas a szemétdombon, hatalmukat éreztetendő, előszeretettel tesznek direkt megjegyzéseket a hallgatók színvonalára. Miért? Mert őket is jól helybenhagyta valaki, és valahogy muszáj továbbadni a feszültséget, vagyis életük kudarca verbális agresszió formájában csapódik le nap mint nap a szerencsétlen hallgatóságon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.